Kerényi Miklós Gábor és Kállai István műve, azt kell, mondjam, eléggé vegyes érzelmeket váltott ki belőlem. Ez, talán, annak tudható be, hogy pár éve volt „szerencsém” látni, – akkor interaktív mesejátéknak titulált, – Erdei kalamajka című gyermekeknek szóló zenés darabot.

  Ebben bízva, és kíváncsiságomnak köszönhetően, – gondoltam, mi bajom lehet, abban az egy órában, ami másnak lehet egy út a munkahelyére, – vettem a bátorságot, és ellátogattam a Budapesti Operettszínház Raktárszínházába. Tudtak ékezésemről, mivel előre e-mailben „bejelentkeztem”, – ugyan nem siették el a választ, az előadás előtti napon jött, miszerint szívesen látnak – így a kicsik bevonulása után, egy fiatal lány mutatott a baloldali legfelső sorban lévő „helyemre”.

  A darab több évtizede íródott, ezt helyezték át az írok, a mai aktuális viszonyokba. Vettek egy ismert színésznőt, és köré tettek pár kezdő színészt, az Operettszínház stúdiósait. A darab zenei részét pedig, Németh Attilára, a színház egyik művészére bízták, aki már bizonyított több területen is. Azt mondom, ez így, külön-külön meg is állja a helyét, de amit összességében láttam, érzékeltem, nem tetszett.

Alig helyezkedtem el, kezdődött is a történet – a színpad sötétbe borult. Pozitívumként jelzem, hogy amikor Papadimitriu Athina jelent meg a színpadon, kisebb megkönnyebbülés éreztem. Nagy baj nem lehet! – gondoltam, hiszen tisztában vagyunk – boszorkány szerepét betöltő színésznő – énektudásával, színészi képességeivel. De térjünk vissza a történetre.

  A hivatalos beharangozóban leírják, hogy a három rabló – Diring, Dorong és Durung – a királylány elfogására készül, hogy majd váltságdíjat szakíthassanak érte. Balszerencséjükre az erdő motoros seprűn közlekedő boszorkánya éppen feleséget keres együgyűnek látszó, de roppant aranyos fiának… A kavarodáshoz már nem is kell több mint egy obsitos, no meg egy tűzrőlpattant komorna, s így végül egy vérbő humorú, gyerekek és felnőttek fantáziájára építő, kreativitást fejlesztő játék kerekedik, a legkülönbözőbb stílusú zenékkel: poppal, rockkal, dzsesszel, blues-zal és rappel.

  A szöveget nem mindig lehetett érteni, és itt nem csak arról van szó, hogy nem hallunk valamit belőle, hanem maga a szövegezés is állandó ingadozó volt. Értem ezalatt, hogy, ha épp nem valami bugyuta szöveg volt, akkor vagy elharapott szavakat kellett hallatni, vagy rossz poénokat. A szövegbe, „imitt-amott” beiktatott rímelés is eléggé felborította a néha (végre) kialakuló összképet, ráadásul erőltetett és ritmikailag erősen széteső mondatokból állt. Felnőtteket is erős figyelemre kényszerítette, – nemhogy a kicsiket, – de nem az érdekessége, figyelemfelkeltése, csak hogy egyáltalán értelmezni, érteni lehessen, miről van épp szó… Gyermekeknek szóló előadásról van szó, de felnőtteknek is ajánlják. Állítólag a szövegben el vannak rejtve olyan elemek, amelyek a felnőtteket, utólagos gondolkozásra serkentik. Vajon melyik rész lehetett az?

  A play back technikával üvöltő betétdalok, aztán visszazökkentettek mindenkit az érthetetlen „valóságba”. Inkább koncerten éreztem magam, mint egy musical előadásán. Megjegyzem, a zene, élvezhető, változatos, dinamikus ritmusú volt – csak ne a dobhártyámat szaggatta volna szét. Lehet erre gondoltak, hogy szöveggel altatnak, zenével ébresztik az unalmassá váló részeket a darabban.

 Az előadás első 25 percében, – egy-egy elvétett, kis kuncogáson kívül, – nem tudtak mosolyt, nevetést csalni a gyermekek arcára. Inkább csak értetlenség és koncentrálást láttam, hogy hátha végre megértik: ki kivel van, ki mit akar és ki kicsoda? Amikor, egyszer-egyszer bekiabáltak a gyerekek, hogy: „Mögötted van! Oda bújt!”, inkább, csak azt láttam, hogy a színészek, nem igazán tudnak mit kezdeni velük, és katonásan próbálják tartani magukat, a betanult szöveghez és koreográfiához. Inkább azt láttam, zavarta őket a kis nézősereg „beszólongatása”, és inkább rossznéven veszik, – próbáltak visszazökkeni a „rendhez”. Rosszul tették. Ez a legjobb visszajelzés egy ilyen előadáson, ha mernek beleszólni, közbekiabálni a gyerekek, hiszen, ez azt jelenti, élvezik a történéseket és nem utolsó sorban értik is. Egyáltalán nem vonták be kis közönségüket, – akik pedig, próbálkoztak rendesen, hogy segítsék a szereplőket egy-egy, számukra problémásnak tűnő jelentenél. A vége felé, – ezt kicsit mentve, – pár szóváltás erejéig, Papadimitriu Athia megbeszélte a gyermekekkel, hogy nem fogják felismerni, most nem boszorka, hanem eladónak álcázza magát, – látszott a rutinosság a színésznő hozzáállásában.

  Aki még nem volt, a raktárszínházban, annak elmondom, hogy az ajtón belépve, rögtön a „színpadon” találhatja magát az érkező. Meglepődve tapasztaltam, hogy a szokásos két oszlopon kívül, mindössze egy csigalépcső a díszlet. – semmi nem változott, eddig… Valamik ugyan lógtak felettünk, bizonyára a fák lombjait jelképezték, de aki nem ismeri a történetet, annak nem igazán kivehető, hogy ez a díszlet(?)része. Egy biztos: a stilizált színpaddal valószínű, hogy nem vonják el a gyermekek figyelmét az előadásról. Nyilván, bíztak a gyerekek képzelőerejében, vagy azt feltételezték, hogy a jelmezek és a kellékek, annyira jól eltalált darabok, hogy elvonják majd a figyelmet a semmiről.

 A színpadi teret szépen belakták játékukkal a színészek, szüntelenül mozogtak, találónak nem nevezhető jelmezeikben. Azzal, hogy valójában ki kicsoda, igencsak eltelt jó néhány perc, ami újra ás újra láthatóan kizökkentette a kis közönséget a történésekből. Nem igazán derült ki a szövegezésből, sem a jelmezből. Azt érzékeltem egy-egy öltözetnél, hogy nem a karakterhez illő, vagy silány benyomást keltő, – nem azért, mert jelzésértékűnek szánták.

 A királylány ruhája, inkább hasonlított egy koktélruhához, mintsem egy előkelő úrilány szép öltözékéhez.    A boszorka fiának kantáros farmerja pedig, inkább óvódás korú gyermekre szabott volt, nem egy nősülni készülő fiatalemberé. A rablók jelmezét hajléktalan ruházatnak mondanám, és igénytelenséget sugallt. Az obsitos terepszínű kiskabátja, pedig inkább divatkabát volt, mint katonaviselet. Az egyedüli darabba illő jelmez, a komornyik kislány jelmeze volt.

 A jelmezekhez tartozó kellékek jól voltak megválasztva, beleillettek a történésekbe,jól használható tárgyakkal, – amit a darab megkívánt ott volt a színpadon. Pozitívumként emelném még ki a fényjátékot, amit jól kihasználtak, és élvezetessé tette a játékot. Az előadás sötét benyomást keltő, – ezt tudjuk be az erdőbe beszűrődő fénynek, számomra inkább „barlang feeling”-et hozott, – de kompenzálta a színes fények játéka, hangsúlyozása. A betétdalok alatt cikázó fénycsóváktól, valamelyest élvezhetőbbé vált az előadás, kicsit talán el is vonta a figyelmet a dalok szövegéről, – valószínű érdekesebb volt a színek dominanciája, mint azon filozofálni: vajon mi a szöveg? Mindenesetre a zenével jó összhangban volt.

  A színészek játékát általánosságban jónak jellemezném, ugyan volt olyan, amikor eléggé árnyaltan és vérszegényen játszották szerepeiket. Az csapat harmóniával nem volt probléma, figyeltek egymásra, próbálták összehangoltan segíteni egymást. A zenei részeknél szépen csengő hangokat hallhattunk, azt gondolom, minden szereplőnek van létjogosultsága az Operettszínházban. Play back technika nélkül.

  Összességében, egy egyszer megnézhető, ámbár, színvonalasnak nem mondható előadást láttam, aminek vannak kiemelkedő momentumai, és sok jelenet önmagában megállná a helyét, de sajnos, nem ez a jellemző rá.

De az is lehet, hogy én fogtam ki egy rosszabb napot…

Megnézem még, szeretném látni a pozitív változásokat. Bizakodó vagyok!

Kellemes időtöltést, aki megnézi!

Adatlap
Műfaj:	Zenés mesejáték
Helyszín:	Raktárszínház
Bemutató:	2010. március 21.
Előadások és jegyvásárlás:	2013. 05. 27. 10:00 2013. 05. 28. 10:00 2013. 05. 29. 10:00 2013. 05. 30. 10:00 2013. 06. 12. 10:00

További információ itt: >>>Budapesti Operettszínház